C. G. Jung: LÉLEK ÉS HALÁL
"A halált úgy ismerjük, mint ami egyáltalán a vég. Ez az a pont, amely sokszor még befejezése előtt lezárja a mondatot, és utána már csak másokban marad valami emlékezet vagy utóhatás. Az érintett számára azonban lepergett a homokóra, a lavina elemeire porlott szét. A halál ilyen tükrében az élet mindig olyan folyamatnak tűnik, mint a felhúzott óráé, ami magától értetődik, hogy a végén lejár. Sőt kiváltképpen meggyőző számunkra "az élet órájának lejárta", amikor szemünk láttára ér véget egy emberi élet, és az élet értelmét és értékét firtató kérdés soha nem vetődik fel szorongatóbban és kínosabban, mint amikor látjuk, hogyan távozik egy még éppen élő testből az utolsó lehelet. Mennyire másnak tűnik az élet értelme, ha egy fiatal embert figyelünk meg, amint távoli célok felé igyekszik, és jövőjén munkálkodik, mint amikor egy gyógyíthatatlan beteget vagy aggastyánt, amint a halállal dacolva, ámde erőtlenül a sír felé tart. A fiatalságnak - úgy tűnhet - van célja, jövője, értelme és értéke. A vég felé közeledés pedig értelmetlen megszűnés. Ha egy fiatal fél a világtól, az élettől, a jövőtől, azt mindenki sajnálatosnak, oktalannak, neurotikusnak tekinti; az ilyen emberről azt tartják, gyáván kitér minden elől. De ha egy öregedő ember titkos borzongást, sőt halálfélelmet érez arra a gondolatra, hogy ésszerűen várható élettartama már csak ennyi meg ennyi év lesz, akkor kínosan emlékezünk saját bensőnk bizonyos érzéseire; figyelmünket lehetőleg eltérítjük és a beszélgetést más témára tereljük. Az az optimizmus, amellyel a fiatal embert ítéltük meg, itt csődöt mond. Mindenesetre készenlétben tartunk néhány alkalmas életbölcsességet, melyet adandó alkalommal elsütünk, mint például: "Mindenkinek meg kell halnia egyszer", "Senki sem él örökké" stb. De ha egyedül maradunk, ha leszáll az éjszaka és olyan sötét és csönd van, hogy semmi mást nem hallunk és nem látunk, mint azokat a gondolatokat, amelyek összeadják és kivonják életünk éveit, mint kellemetlen tények hosszú sorát, amely könyörtelenül bizonyítja, mennyire előrehaladt már az óramutató, ha csak annak a fekete falnak lassú és feltartóztathatatlan közeledését érezzük, amely végleg elnyel majd mindent, amit szeretünk, kívánunk, birtokolunk, remélünk és amire törekszünk, akkor az összes életbölcsesség nyomtalanul eltűnik valami rejtett zugba, és álmatlanul hánykolódva fojtogató takaróként nehezedik ránk a félelem.
Ahogyan nagy számban vannak olyan fiatalok, akik alapjában véve páni félelmet éreznek az élettől, amelyre pedig oly nagyon vágynak, úgy talán még nagyobb számban vannak öregedő emberek, akik ugyanilyen félelmet éreznek a haláltól. Sőt tapasztalatom szerint épp azok a fiatalok, akik félnek az élettől, szenvednek később éppúgy a halálfélelemtől. Ha fiatalokról van szó, azt mondják róluk, infantilis ellenállást fejtenek ki az élet normális követelményeivel szemben; ha öregekről, akkor tulajdonképpen róluk is ugyanezt kellene mondani, vagyis hogy félnek az élet egy normális követelményétől. Csakhogy annyira meg vannak győződve arról, hogy a halál egyszerűen egy folyamat vége, hogy rendszerint eszünkbe sem jut, hogy ahhoz hasonlóan célnak és beteljesülésnek tekintsük, mint ahogy a feltörekvő, fiatal életet céljai és szándékai tekintetében minden további nélkül annak tartjuk.
Az élet energia-elhasználódási folyamat, mint bármi más. De elvben minden energetikai folyamat irreverzibilis, és ezért egyértelműen célra irányul, a cél pedig a nyugalmi helyzet. Végső soron minden folyamat beállta a megzavarása egy úgynevezett örök nyugalmi helyzetnek, amely újra meg újra igyekszik eredeti formájába visszaállni. Sőt az élet jellemzője a par excellence teleologikus, maga a célratörés, az élő test pedig olyan célszerűségek rendszere, amelyek kiteljesülni igyekeznek. Minden folyamat vége a folyamat célja. Minden folyamat hasonlatos a futóhoz, aki a legnagyobb erőfeszítéssel és maximális erőbedobással arra törekszik, hogy célba érjen. Az ifjúkor vágyakozása a világra és az életre, a magasröptű remények beteljesülésére és a távoli célok elérésére az élet közismert célratörése, amely azonnal az élettől való félelembe, neurotikus ellenállásba, depresszióba és fóbiába fordul át, mihelyt megtapad valahol a múltban, vagy visszariad attól a merészségtől, amely nélkül kitűzött céljai nem érhetők el. Ám ha el is értünk a biológiai élet teljes érettségéhez és csúcspontjához, amely nagyjából egybeesik az élet felével, az élet célratörése semmiképp sem szűnik meg. Ugyanolyan intenzíven és feltartóztathatatlanul, ahogy az élet delelője előtt hegynek föl haladtunk, haladunk most lefelé, mert a cél nem a csúcs, hanem a völgy, ahonnan fölfelé indultunk. Az életgörbe olyan, akár a lövedék röppályája. Ha kezdeti nyugalmi helyzetéből elindítják, a lövedék felfelé tart, majd visszatér nyugalmi helyzetébe.
A pszichológiai életgörbe persze nincs összhangban ezzel a természeti törvényszerűséggel. Az összhang hiánya alkalmasint már korán, a felszálló ágon elkezd megmutatkozni. Bár kezdetben biológiai tekintetben fölfelé hatolunk, pszichológiai tekintetben késlekedünk. Elmaradunk éveink mögött, őrizzük gyermekkorunkat, mintha nem tudnánk elszakadni a talajtól. Megállítjuk a mutatót, és azt képzeljük, ezzel megáll az idő. Ha bizonyos késéssel végül mégiscsak felérünk egy csúcsra, pszichológiai értelemben ott is újra megpihenünk, jóllehet észrevehetnénk, hogy a másik oldalon ismét lecsúszunk, de legalább egy késleltető visszatekintéssel belekapaszkodunk az egyszer elért magaslatba. Ahogy korábban az élettől való félelem jelentett akadályt, most a halálfélelem jelent. Bár elismerjük, hogy az élettől való félelem miatt késésbe kerültünk a felkapaszkodás idején, most épp e késés miatt még inkább szeretnénk megmaradni az elért magasságban. Nyilvánvalóvá vált ugyan, hogy az élet - legyűrve minden ellenállásunkat (melyet most ó, de nagyon sajnálunk) - végül is érvényre jutott, de e felismerésünket mellőzve mégis megpróbáljuk újra megállítani. Ilyenkor lelkünk elveszíti természetes talaját. Tudatunk levegőben lebeg, míg alatta életünk röppályája egyre gyorsabban süllyed.
Az életet a természetesség táplálja. Nélküle talajtalanokká és hajthatatlanokká válunk. Ezért fásulnak el oly sokan érett korokban, egyre csak vissza tekintenek és szívükben titkos halálfélelemmel kapaszkodnak a múltba. Legalábbis pszichológiai értelemben kisiklanak az életfolyamatból, és állva maradnak emlékoszlopokként, miközben még élénken visszaemlékeznek ugyan az ifjúkorukra, de nem találnak semmiféle eleven kapcsolatot a jelennel. Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar. Mert hiszen az, ami az élet delének titkos órájában történik, a röppálya irányváltása: a halál születése. Az élet második felében létünk nem felemelkedés, kibontakozás, gyarapodás és túláradás, hanem a halál, mivel célja a vég. Nem akarni életünk csúcspontját ugyanaz, mint nem akarni a végét. Mindkettő élni nem akarás. Az élni nem akarás egyet jelent a meghalni nem akarással. Keletkezés és elmúlás ugyanazt a görbét alkotja.
Statisztikailag megállapított, viszonylagos hosszú életünk a kultúra vívmánya. A természeti népek csak kivételképpen érnek meg magas kort. Az általam meglátogatott kelet afrikai törzsek körében igen kevés fehér hajú és hatvanévesnél idősebb férfit láttam. De ezek valóban öregek voltak, mégpedig úgy, mintha mindig öregek lettek volna, olyan tökéletesen beleélték magukat öregségükbe. Minden tekintetben ők maguk voltak. Mi viszont mindig csak többé-kevésbé vagyunk azok, akik tulajdonképpen vagyunk. Mintha a tudatunk egy kicsit lecsúszott volna természetes alapjáról, és már nem ismerné ki magát a természetes időben. Mint ha a tudat játszana velünk, és jókedvében azt a látszatot keltené, hogy az életidő puszta illúzió, amelyet az ember tetszése szerint megváltoztathat. (Felvetődik a kérdés, hogy a tudat tulajdonképpen honnan kapja azt a képességét, hogy a természet ellenére cselekedjen, és a természettől eltérő módon viselkedjen, és hogy tulajdonképpen mit jelent ez az önkényesség.)
Meglehetősen hosszú pszichológiai gyakorlatom során számos megfigyelésre tettem szert olyan személyeknél, akiknek tudattalan lelki tevékenységét a halál közvetlen közelségéig követni tudtam. A közelgő véget rendszerint azok a szimbólumok jelzik, amelyek a normális életben is lelki állapotváltozásokat sejtetnek, nevezetesen újjászületési szimbólumok, mint például helyváltoztatások, utazások és más effélék. A közelgő halálra történő utalásokat több mint egy évre visszamenőleg követhettem álomsorozatokban, olyan esetekben is, amikor a külső szituáció semmi okot sem adott ilyen gondolatokra. Az elmúlás tehát elkezdődött jóval azelőtt, hogy a tényleges halál beállt. Egyébként ez gyakran megmutatkozik egy sajátos jellemváltozásban is, amely időben jócskán megelőzheti a halált. Álmélkodva láttam, hogy a tudattalan lélek mily csekély jelentőséget tulajdonít a halálnak. Eszerint a halál valami jelentéktelen dolog lenne, vagy pedig lelkünk nem törődik azzal, ami az egyént véletlenül éri. Ezzel szemben a tudattalant minden jel szerint sokkal inkább érdekli az, hogyan hal meg az ember, nevezetesen hogy a tudatnak a halállal kapcsolatos beállítódása megfelelő-e vagy sem. Egyszer egy hatvankét éves asszonyt kellett kezelnem. Még életteli volt és meglehetősen intelligens. Nem rajta múlt, hogy nem tudta megérteni az álmait. Sajnos túlságosan nyilvánvaló volt, hogy nem akarja megérteni őket. Álmai ugyanis nagyon világosak, de egyszersmind kellemetlenek voltak. Az asszony a fejébe vette, hogy kifogástalan anyja volt gyermekeinek, ők azonban egyáltalán nem osztották ezt a nézetét, és álmai is nagyon az ellentétes meggyőződést képviselték. Néhány heti eredménytelen fáradozás után kénytelen voltam félbehagyni a kezelést, mert be kellett vonulnom katonai szolgálatra (mindez a háború alatt történt). Ez alatt páciensem gyógyíthatatlan betegség következtében a haldoklás állapotába került, amely bármely pillanatban a végét jelenthette. Többnyire egyfajta delírium, vagy kvázi-alvajárás alakult ki nála, és ebben a sajátos szellemi állapotban spontán folytatta félbehagyott analízise munkáját. Ismét beszélt az álmairól, és önmaga kiegészítette őket mindazzal, amit előttem korábban makacsul tagadott, sőt ráadásul még sok mindent elmondott. Ez az önelemző munka hat héten át napi egy óra hosszat tartott. Ennek az időszaknak a végén annyira megnyugodott, mint egy páciens normális kezelés során, és aztán meghalt.
Ebből és számos más tapasztalatból azt a következtetést kell levonnom, hogy lelkünk mégsem nézi közömbösen az egyén halálát. Az a haldoklóknál gyakran megfigyelt kényszer, hogy még mindent elrendezzenek, ugyanebbe az irányba mutathat.
A psziché alapvető lényege, hogy messze túl terjeszkedik a sötétség birodalmába. A lélek oly sok rejtélyt tartalmaz, mint a világ a maga galaxisrendszereivel, amelyeknek fenséges látványa előtt csak egy fantáziátlan szellem képes megfeledkezni parányi voltáról. Az emberi felfogóképesség tehát felvilágosodás korabeli fontoskodás, és ha ezt figyelembe vesszük, az aufklérista örömujjongása nem csupán nevetséges, hanem éppenséggel elszomorítóan szellemtelen is. Ha tehát valaki szíve indulatának szükségletéből, vagy az emberiség ősrégi bölcs tanaival való egyezésből, vagy "telepatikus" észlelések előfordulásának pszichológiai tényéből azt a következtetést vonná le, hogy a psziché elsősorban téridő nélküli létformával rendelkezik, ennélfogva pedig az a tulajdonsága, amit pontatlanul és szimbolikusan "örökkévalóságnak" nevezünk, a kritikus ész ezzel nem tudna semmilyen más érvet szembeszegezni, mint a tudományos non liquet-et [nem világos, nem tiszta]. Ráadásul az a le nem becsülhető előnye lenne, hogy megegyezik az emberi lélek időtlen idők óta létező és egyetemesen elterjedt penchant-jával [hajlamával]. Aki viszont nem vonja le ezt a következtetést - mert szkeptikus, mert lázadást szimatol a hagyomány ellen, vagy nem eléggé merész, mert felszínes a pszichológiai tapasztalata, vagy egyszerűen, mert gondolkodni rest és tudatlan -, az számíthat a nagyon kevés statisztikai valószínűségre, arra, hogy a szellem úttörőjévé váljék, de az is teljesen kétségtelen, hogy ellentétbe kerül önnön igazságaival. Azt persze, hogy ezek végső soron abszolút igazságok-e vagy sem, sohasem tudjuk majd bebizonyítani. Elegendő, ha penchcant-ként jelen vannak, és elég pontosan tudjuk, mit jelent meggondolatlan konfliktusba kerülni az "úgynevezett" igazságokkal: ugyanazt jelenti, mint amit az ösztönök tudatos mellőzése, semmibevétele, vagyis a gyökerek elvesztése hoz létre, dezorientációt, értelem nélküli életet vagy ahogy egyébként még nevezzük a csökkent érzés szindrómáit. Egyike a legvégzetesebb szociológiai és pszichológiai tévedéseknek, amelyekben korunk annyira bővelkedik, hogy egy adott pillanattól kezdve valami teljesen mássá válhat, például az ember gyökeresen megváltozhat, vagy hogy lehet találni egy képletet vagy igazságot, amely merőben új kezdetet jelent stb. Éppenséggel mindig csoda volt, ha egyáltalán valami lényegesen megváltozott vagy pláne jobb lett. A saját érzülettől és az ösztönök igazságaitól való eltérés feszült ingerlékenységet idéz elő, olyasmit, amiből manapság az embernek éppen elege van. Az ideges feszültség értelmetlenséget produkál, az élet értelmetlensége pedig olyan szenvedés, amelyet korunk még nem fogott fel teljes terjedelmében és egész jelentőségében."
